A vízhozammérések története a Dél-dunántúli Vízügyi Igazgatóság területén a 70-es évektől napjainkig

Az igazgatóságon az önálló vízrajzi tevékenység a hetvenes évek 2. felében alakult meg Eszéky Ottó irányításával, Virág Mihály, Kvéder László, Szabó Károly, Plecskó István volt kollégák közreműködésével. A meglévő vízrajzi törzshálózat ekkor még centralizált volt, azt az 1952-ben alakult VITUKI működtette. A hetvenes évek végén kezdődött meg az igazgatóság felszíni üzemi hálózatának kialakítása, amit már az igazgatóság vízrajzi egysége kezelt. Míg a VITUKI-s állomások általában a vízgyűjtők alsó harmadában létesültek, az igazgatóság által létesítettek a vízfolyások középső, felső szakaszán mérték-regisztrálták a hidrológiai eseményeket. A műtárgyak azzal a céllal is épültek, hogy információkat (vízállás és vízhozamadatokat) szolgáltassanak a vízgazdálkodók számára, a vízhasznosítási igények elbírálása során. A napi vízhozam adatok előállításának módja abban az időben (és részben napjainkban is) az eseti mérésekből szerkesztett vízhozamgörbék segítségével történik. A vízállás idősorok és QH görbék konverziója által állnak elő a vízhozam idősorok.

A vízhozammérések a kezdeti időkben (70-es évek 2. fele) a mai szemmel nézve eléggé „retrósak”voltak. A kollégák vonattal utaztak a műtárgyhoz legközelebb eső állomásig, majd busszal, gyalog közelítették meg a vízmércét. Így a mérési hatékonyság a mai 8-10 méréssel szemben 1, jó esetben 2 mérés volt naponta. Később már mobilabbá vált a csapat, előbb motorkerékpár, később már gépkocsik segítették a vízrajzi csoport munkáját.

 A kék - fehér színű UAZ-okal való közlekedés külön élmény volt, mert rendszeresen összetévesztették a rendőrségi kocsikkal a járműveinket

A közlekedési eszközök fejlődését a mérőeszközök fejlődése is hasonló módon követte. A terület-sebességelvű vízhozammérés eredménye a felmért keresztszelvény és a szelvényen átfolyó víz átlagsebességének szorzata Q= F*V. Az egyenlet legkritikusabb része a víz sebességének meghatározása volt régen és ma is. A szocialista időkben a sebességmérő eszközöket alapvetően a szovjet piacról lehetett beszerezni. Ezeknél a műszereknél még az időegységre eső fordulatszámot a műszer csengetéseinek számolásával, az idő múlását stopperórával lehetett mérni. Nagy előrelépés volt a számlálók megjelenése, melyek már az idő- és fordulatszám mérését önállóan végezték.

A nyolcvanas évek végétől már a „nyugati” eszközökkel is találkozhattunk, ekkor alapvetően az NSZK-ból beszerzett Ott forgószárnyas műszerekkel kezdtünk el dolgozni.

 Szintén egy új típusú eszköz volt a mágneses indukció elvén alapuló sebességmérők megjelenése. Míg a korábbi forgószárnyas műszerek a vízinövényekben elakadtak, mérés előtt jelentős növényzet eltávolítást igényelt a sikeres mérés, addig ezekkel az eszközökkel a benőtt mederben is lehet eredményesen dolgozni.