A szigetszentmiklósi olajfolt egy szóvivő szemével

Immár 9 éve boldog vízügyesnek vallhatom magamat. Sok-sok nagy csata van már a hátam mögött, voltam részese hatalmas árvíznek, sőt jégvédekezésnek, hulladékgyűjtési akcióknak kimondottan mostoha körülmények között. Dolgoztam tavaly a Balatonnál, a Sajó-völgyben, láttam a vízügyes kollégákat ott is nehéz helyzetekben, halálosan fáradtan.

És mindig is tudtam, éreztem közöttük azt a hatalmas vízügyes szívet, amely mindig előbbre és előbbre viszi a munkánkat, amely mindig segítőkészséggel párosul…de azt kell, mondjam(vagyis írjam), hogy olyan csodát, amit Szigetszentmiklóson megtapasztaltam, még soha nem éltem át…

December 12-én, egy telefonhívással kezdődött. Nálam szóvivőként természetesen minden helyzet így kezdődik, hiszen a kollégáim először felhívnak, ha olyan dolog történik, amely a sajtó érdeklődésére adhat okot. Utána pedig vagy jönnek azok a bizonyos interjúk, megkeresések vagy pedig nem…bevallom, amint megkaptam a hívást, tudtam, hogy most jönni fognak. De az is az igazsághoz tartozik, hogy azt azért álmomban nem hittem volna, hogy ennyi…

December 15-től kezdve (addig csak azért nem, mert covid kontaktként karanténban kellett töltenem az időt addig, amíg meg nem kapom a tesztem eredményét, amely szerencsére negatív lett) szinte folyamatosan ott voltam. Szemerkélő esőben, bőr alá bekúszó hidegben, szélben és ebben az időszakban bizony a legritkább esetben napsütésben. Valahogy még a természet is gyászolt.

Soha, de soha nem felejtem el azt a dermesztő érzést, ami átfutott rajtam, amikor először kiértem a területre. Azt a borzalmas szagot….nem felejtem el a kis teknőst, aki a testét lassan mozgatva, kétségbeesetten próbált fennmaradni az olajfolt felszínén és akit végül sikerült kimenteni. Nem felejtem el a vízügyes kollégát, aki leszállt a hatalmas munkagépről, mert meglátott egy vízisiklót és addig ment kezében a kicsi állattal, amíg biztonságban nem tudta. Nem felejtem el a budapesti, szolnoki és győri kollégák végtelen szeretetét, kitartását, a fáradt szemeiket. A kedves invitálásukat, hogy bizony egyek-igyak én is abból a sok jóból, amit a helyiek hoztak nekik. Hogy mennyit segítettek nekem, hogy megtanuljam a helyes szakkifejezéseket… hogy az operatőrök a truxorokat is jól fel tudják venni és hogy veszélybe ne kerüljenek egyedül csellengve a munkaterületen…megértették, hogy azon kívül, hogy nekik éjjel-nappal dolgozniuk kell ,mennyire fontos a közvélemény tájékoztatása, mégpedig a naprakész, őszinte és szakszerű tájékoztatása közérthető nyelven. Nem felejtem el, ahogy a budapesti vízügyesek győzködték a társukat, aki épp a szülészeten volt a feleségével, hogy pihenjen most meg, koncentráljon a szülésre, a tőle kért tervet elég lesz, ha pár óra múlva küldi. És azt sem felejtem el, hogy a többiekhez hasonlóan december 23-án már kicsit (na jó nagyon) fáradt voltam. Hiszen sem hajnalom, sem nappalom, sem estém nem volt szabad, kész csoda, hogy így is parádés finomságokat tudtam az asztalra varázsolni karácsonykor.

Nehéz leírni, megfogalmazni azt az érzést, amit egy szóvivő ilyenkor érez. Nincsenek szavak a fáradtságra, bár mindig történt valami, ami újra meg újra erőt adott. Ilyen volt például, amikor felhívtak a Köztársasági Elnök hivatalából, hogy Elnök Úr figyeli a nyilatkozataimat és szeretne velem beszélgetni a januári podcast-jében (https://soundcloud.com/ader-janos-podcastja). Vagy a helyszínen a munkaterület előtt az ott élők szeretetteljes köszönése, ahogy bíztattak és köszönték a munkánkat.  Vagy éppen a családom szeretete.                                    

Nagy szerencsém, hogy profik állnak a hátam mögött, minden nap időben ki tudtunk adni közleményt, ha kellett elláttuk a sajtót a legjobb minőségű felvételekkel, de azért az engem is mellbe vágott, hogy csak január elejéig több, mint 800 megjelenésünk volt. Hatalmas szám ez! Ám egészen biztosan hatalmasabb az az élmény, amit kaptam a kollégáimtól.

Köszönöm fiúk (és persze lányok)!!!!!!!!

Siklós Gabriella, szóvivő